– …hat, hét, nyolc, kilenc, hatezer. Megvagyunk, ügyvéd úr!

  – Spatz, legk?zelebb igazán adhatna diszkontot…

  – Hogy micsodát, kérem?

  Tudtam persze, mire gondol, de a nagyságos ügyvéd úrnak én csak egy zsíros solymári paraszt voltam, és jól is volt ez így.

  – árengedményt, Spatz.

  ügyvéd úr - név szerint dr. Vasváry Andor - nagyon komolyan tekintett rám. Behúztam hát a nyakam, s széttártam kezem.

  – Adhatok én, nagyságos uram, de ha az árból engedek, másból is engednem kell. Ezek az erdélyországi menekültek mindent megzabálnak, alig tudom megmenteni el?lük a portékát…

  – én bízom magában, Spatz. Mindig kitalál valamit! Annál is inkább, mert ha a korona így romlik, ki tudja, meddig maradok meg a vev?i k?z?tt…

  Elfogadok én valutát is, gondoltam magamban, de ezt ott és akkor nagy botorság lett volna el?vezetni. Helyette bólogattam, sóhajtoztam, fogamat szívtam, és elraktam a k?tegnyi bankót.

  – Meglátom, mit tehetek. Alászolgája!

  Meghajoltam felé. Az irodájából egyb?l mentem át a Horváthnéhoz.

  Horváthné Vasváry doktor szakácsn?je volt. Olyan segge volt, hogy még, és ugyanúgy vette t?lem a z?ldséget, gyüm?lcs?t meg a húst, mint a gazdája, csak nem olyan nagyban. A háború alatt elkezdte magát adósságba verni nálam. Valamit mindig t?rlesztgetett, de szabadulni sose tudott bel?le. A kis vev?im mind ilyenek voltak, nem lehetett mit csinálni.

  – Kisztihand, Gizuskám, hogy vagyunk, hogy vagyunk?

  Az ügyvéd úr nagy konyhát vitt hajdanában, de mostanra már csak Horváthné dolgozott benne. Hagymát vágott, mikor rányitottam. Megt?r?lte a kezét, de a konyharuhát nem rakta le.

  – Hazaj?tt az uram a hadifogságból…

  – Nohát, az nagyon jó hír!

  – Jó is, meg rossz is.

  – Már miért lenne rossz, galambom?

  – Mert minden fizetést megtiltott magának. A hatszázat, amit ígértem, most megadom, aztán vége.

  Készülhetett erre a beszélgetésre, mert a pénz el?re kiszámolva ott volt a szoknyája zsebében. úgy rakta ki a konyhaasztalra, mintha égette volna a lába k?zét.

  – "Légyott" sincs t?bb.

  Erre azért már megráncoltam a homlokomat. Meg nem lep?dtem, csak hát ilyen k?z?nségesen, kereken megmondani… nem ilyennek mutatta magát ez a fehérnép, míg az ura oda volt. Addig nem is szóltam semmit, míg a bankókat át nem számoltam.

  – Nem lesz ez így jó, Gizuskám! – mondtam aztán, amilyen nyájasan csak lehetett, ámbár a hangomban lehetett valamicske él.

  – Tartozik még nekem tizennyolcezer-kett?száz koronával. Az Horváth uram egy szavára nem t?nik csak úgy el!

  – Ne haragudjon, Jen?, igazán, de a Sz?zanyára esküsz?m, engem az uram meg?l, ha ezután szóba állok magával! Nem vehetek semmit, és nem is adhatok t?bbet!

  – Akkor beszéljen a Vasváryval. Az majd kifizeti maga helyett, a béréb?l meg levonogatja.

  – Nem lehet, Jen?, bocsásson meg… ha kevesebb pénzt viszek haza, az uram ugyanúgy meg?l…

  Nem tetszett nekem ez a kifogás.

  – Aztán ha kiperelem magukból, akkor életben hagyja? Ne bolondozzon már velem…

  Ett?l fehér lett, mint a fal.

  – Maga nem ismeri az uramat…

  Már majdnem sírt. Rátámaszkodtam a konyhaasztalra mindkét kezemmel. Megpróbáltam a szemébe nézni, de lesüt?tte el?lem.

  – Talán a bírót is meg?li? Meg a végrehajtót?

  Erre már válasza nem volt, csak k?nnyei. Megcsóváltam a fejem. Legénykoromban el lehetett ilyenekkel bolondítani, de így ?tven fele már tisztábban láttam a dolgokat. Tizennyolcezer-kett?száz koronát nem enged el az ember, még ha holnap talán csak feleannyit ér is.

  – Beszéljen vele, Gizuskám. Kaparják ?ssze valahonnan. Ládafiából, fiók aljáról, ahogyan sikerül. Lehet részletre is, mint eddig. De meglegyen!

  úgy hagytam ott, el se k?sz?ntem. Nem tudhatta, hogy eszem ágában sem volt p?rbe fogni ?ket. Amilyen bizonytalan világ járta, ha nyertem volna, se lett volna benne k?sz?net. Valamit azonban muszáj volt kitalálnom, mert nekem is ott volt a f?ld, a jószág, a magam meg a fiaim családja. Ha nem fogom meg a pénzt, csak oda jutunk mi is, mint ezek a Horváthék…

  ***

  Horváthné amit ígért, be is tartotta. Ahányszor megjelentem Vasváry doktornál a heti z?ldséggel, képtelenség volt el?találni. A cselédlány engedett be, aztán mikor Horváthnét kerestem rajta, hol péknél volt, hol halért ment, hol szabadnapos volt. Kérdeztem, hagyott-e nekem pénzt, de olyan soha el? nem fordult.

  Egy hónap után mondtam a fiaimnak, hogy f?lmegyünk a Horváthékhoz. Szép szál, er?s gyerek volt mindkett?. Misi, a nagyobbik, egy kézzel meg bírta hajlítani a patkószeget, a Bandi meg úgy taglózta a vágómarhát, mint a semmit. Kegyetlenül bírta a munkát mind a kett?, egy zsák pénzt fizettem a Vasváry doktornak, hogy el ne vigyék el ?ket katonának. Ki is járta nekik.

  Horváthék a Józsefvárosban laktak, a Lujza utcában. Nyomorult egy k?rnyék volt. Egyik végén a Teleki tér, ahol ócskapiac volt meg a kubikosb?rze, másikon a Kálvária tér, ahol meg csak a szegénység. Este volt már, mire szekérháton odaértünk a ház elé. Négy emelet, kormos téglafalak. Húsz éve se épült, de már le volt romolva. Legalább volt az utcán világítás. Meg svábbogár, nem egy.

  Becs?ngettünk a házmesterhez. Nagyot nézett, mikor meglátott bennünket, csizmában-k?dm?nben, de nem volt ez olyan jeles alkalom, hogy a Horváthék kedvéért "templomiba" vágjuk magunkat. Mikor elmondtam neki, kihez j?ttünk vendégségbe, még jobban elcsodálkozott, de menten gyanakvó is lett. Ugyan mit akar három ekkora paraszt a Horváthéktól? Nincs azoknak semmije! A férfinak még munkája is csak kézen-k?z?n, a segély tartja ?ket a felszínen. Pedig ha másnak nem, rend?rnek f?lvennék a Horváthot, minden frontkatonát f?lvesznek kivétel nélkül, ? meg még ?rmester is volt, mikor leszerelt.

  Unauthorized content usage: if you discover this narrative on Amazon, report the violation.

  Ha végighallgattam volna az egész litániát, reggelig állhattunk volna a ház kapujában. Kétszáz koronáért viszont hál' Istennek abbahagyta, f?lkísért a másodikra, ahol Horváthék laktak, aztán iszkolt a vackára, mint a kinti csótányok. Ez egy olyan "gangos" bérház volt. Nem akartam magam egyb?l megmutatni, úgyhogy szemembe húztam a kalapomat, háttal a falnak d?ltem két lépéssel a lakásajtó mellett, Misi fiam meg bez?rgetett hozzájuk.

  Nem volt bezárva. Egy fiatalember nyitott ajtót, legalábbis az éles hangja alapján azt gondoltam. A fiam jóestét kívánt, és el?adta, hogy a Horváthné ismer?sei vagyunk a F?vám téri piacról, váltanánk vele egy szót. Nem engedett be minket, kihívta az asszonyt. Az ki is j?tt, karján egy kis sz?ke gyerekkel, és megmondta ?szintén, hogy nem ismer senkit a F?vám térr?l.

  – Azért engem csak ismer, Gizuskám… – vettem magamhoz a szót. A fiam félreállt, én pedig szemügyre vettem ezt a Horváthot. Fittyedt bajszú, cingár, ideges tekintet? legény volt. Az a fajta, akinek nemhogy puskát, még egy tompa ollót se adnék a kezébe. A felesége menten hátrált egy lépést.

  – No, nem kell úgy megijedni! Menjünk be, aztán beszélgessünk!

  – Ugyan mir?l? – vakkantotta Horváth. Láttam, hogy kezd benne gy?lni a virtus.

  – Hát arról a tizennyolcezer-kétszáz koronáról…

  – Arról nincsen mit beszélni!

  Majdnem rám csapta az ajtót, de Misi visszanyomta a kezével.

  – Addig jársz jól, te Horváth, míg velem beszélsz, nem a végrehajtóval…

  – Beszéljünk itt.

  Már nem emlékszem pontosan, erre mit mondtam, de igen erélyes lehettem, mert a kisgyerek elsírta magát, az apja meg r?gt?n félreállt az ajtóból. Bementünk.

  A bejárat egy zsebkend?nyi konyhára nyílott, azon át lehetett a szobába jutni. Az egész lakást a mennyezetr?l lógó petróleumlámpa világította be. Szedett-vedett bútorok, a falakon penész, a padlón eltaposott svábbogarak. Bandi fiam beállt a bejárati ajtó elé, én meg magamhoz vettem a lámpát, és Misivel mentünk megnézni a szobát. Horváth megint akadékoskodni kezdett.

  – Mit képzelnek, miféle eljárás ez?

  – Megnézzük, mivel tudnának t?rleszteni – világosítottam f?l türelmesen, de nem bírt nyugton maradni. Misi sorra nyitogatta a szekrényeket. Rossz kabátok, kopott ruhák, ágynem?, érték semmi. A kisgyerek végig jajveszékelte az egészet. Az anyja inkább kivitte a gangra, a Bandi kiment vele, hogy szemmel tartsa.

  Az utolsó szekrény fiókos volt. Mikor a Misi ki akarta húzni a legf?ls?t, Horváth nagyot szentségelt, aztán lefogta a kezét – még maga felé is próbálta fordítani a fiamat, hogy f?lképeli. Amaz persze lerázta magáról, mint egy korcs ebet. Horváth nekiugrott, most már dühb?l. Elkaptam volna a grabancát, de Misi gyorsabb volt: úgy vágta nyakon, hogy majd' kiterült. Kirohant a konyhába. Mikor visszaj?tt, már kés volt nála.

  – Vigyázz, Horváth! – d?rrentem rá – Gyereked van, pénzed nincs, aztán b?rt?nbe akarsz jutni?

  Ett?l a f?ldh?z vágta a kést. Bólintottam, aztán magam néztem át a fiókokat. Egy tenyérnyi kis fadobozt találtam. Horváth felé fordulva f?lnyitottam: három ezüst nyaklánc, meg két esküv?i karikagy?r? volt benne. A cingár kis ember úgy nézett rám, mint aki menten kett?be szakít. Becsuktam a dobozt.

  – Ezt elviszem zálogba. Ha egy hónap múlva se látok pénzt t?letek, mindet eladom. Mondd meg a Gizuskának is.

  Horváthot úgy kellett félrel?kni az útból, hogy ki tudjunk jutni. A felesége még mindig ott járkált a gangon f?l-alá, a gyereket nyugtatva. Megbillentettem nekik a kalapom, ahogy elmentünk mellettük, de a kis Horváth rítt már ennyit?l is. éjfél után értünk haza.

  ***

  Egy napra rá a Horváth j?tt át énhozzám Solymárra. ?reg este volt már. Az asszony lefeküdt, én két komámmal ferbliztem a konyha elejében. Elgondolni nem tudom, a kutya miért nem ugatott, mikor bej?tt a kapun. Egyszerre azt vettük észre, hogy nyílik a bejárati ajtó, ez a bolond meg óvakodik be rajta, kezében egy ócska kis kétl?vet? pisztollyal.

  – Azonnal adja vissza a dobozt!

  Hármónk k?zül egy se volt már mai gyerek, a Szepi – aki legk?zelebb ült hozzá, három lépésre – a tetejébe még sánta is. Heveskedéssel nem mentünk volna semmire. Mikor a Horváth látta, hogy nem mozdulunk, csak nézünk rá higgadtan, még egyszer rám rivallt, hogy a dobozát akarja. Erre már feleltem:

  – Hány golyód van ahhoz a pukkanóhoz, te Horváth?

  Idegességében úgy szorította a fegyvert, remegni kezdett t?le a keze.

  – Semmi k?ze hozzá! – üv?lt?tte – A dobozt… vagy lel?v?m!

  Másik komám, a Müller, erre megkérdezte, ugyan mi van abban a dobozban. A Horváth erre ráfogta a fegyvert.

  – Ha még egyet szól, magába eresztek golyót!

  – Aztán mire mennél vele? – vetettem oda foghegyr?l. Elevenébe találhattam, mert visszairányozta a pisztolyt énrám, kett?t el?relépett, f?lhúzta a kakast.

  – Elég…!

  Nem hagytam annyiban.

  – Gondolkozzál, miel?tt t?nkreteszed magad. Mire jó ez? Menjél el dolgozni, aztán…

  A Szepi ekkor pattant f?l a jó lábával, elkapta ennek a félnótásnak a kezét, hogy a mennyezet felé l?kje.

  Elkésett. Valami sz?rny? nyomást éreztem a fejem bal oldalán, odakaptam a kezemmel, és lefordultam a székr?l. Az utolsó, amit hallottam, hogy eld?rren a második l?vés is.

  Arra eszméltem, hogy a Müller egy kupica pálinkát tart az orrom alá.

  – Mi lett a Horváthtal?

  – Kétszer mellél?tt, aztán elfutott. A Szepibe még el?tte rúgott egyet.

  Az asztal lapjába kapaszkodva f?ltápászkodtam. Ott volt a feleségem meg a fiaim is.

  – A fegyvert itt hagyta?

  – Elvitte magával.

  – Csend?r?k?

  – Még nem voltak.

  Lehúztam a pálinkát.

  – Ne mondjatok nekik semmit. Majd én elrendezem ezt a fickót…

  ***

  Az elrendezés persze nem máról holnapra ment. Ha lecsukattam volna Horváthot, sose jutottam volna hozzá a pénzemhez. A lakásukra hiába mentem volna, ott már nem volt érték. Míg az ékszerek nálam voltak, bízhattam benne, hogy valahogy csak megpróbálják kiváltani ?ket. Nekik t?bbet értek, mint énnekem. Horváthné továbbra is úgy került, mint ?rd?g a t?mjént. Egyszer majdnem sikerült F?vám téren belém botlania, de valósággal megfutott el?lem. Hamar eltelt az egy hónap haladék anélkül, hogy egy fillért láttam volna t?lük.

  Egyik délel?tt a Vasváryval számoltunk el éppen, mikor j?n be a cselédlány, hogy a rend?rség van itt. Nem gyanakodtam semmire. Egy ügyvédnek ezer okból lehet dolga velük, ámbár Vasváry doktor nem számított a látogatásukra. A lánnyal megüzente nekik, hogy kér egy kis türelmet, kávét, konyakot vitetett nekik, én meg számoltam tovább a bankókat.

  A cseléd be se csukhatta maga m?g?tt az iroda ajtaját. Egy mord tekintet?, sepr?bajszú ?rmester j?tt be, meg két k?zrend?r.

  – Jó napot kívánok – k?sz?nt a Vasvárynak, aztán hozzám fordult – Maga Spatz Jen?, Solymár ilyen utca, ilyen szám alatti lakos?

  A vasvilla szemeivel jó, hogy nem dobott mindjárt talicskára. éreztem, hogy valami nincsen rendjén, de ha fegyvert fognak rám, se tudtam volna hirtelenjében megmondani, micsoda. Mondtam, hogy én vagyok a Spatz. A rend?r f?lszólított, hogy igazoljam magam. Jobb híján a bejelent?lapomat adtam oda neki. Mikor az ügyvéddel egy emberként érdekl?dtünk, mégis mit jelentsen mindez, nem válaszolt egyb?l. átadta a lapom az egyik k?zrend?rnek, énbennem pedig megfagyott a vér.

  A Horváth volt az. Ez az utolsó senkiházi kihasználta, hogy zavaros id?k járnak, és akárkit f?lvesznek rend?rnek, csak legyen ép a keze-lába! Az ?rmester k?zben egy telegépelt papirost vett el? a bels? zsebéb?l. Lerakta elém a dohányzóasztalra.

  – Letartóztatom t?bbrendbeli uzsora-b?ncselekmény, csalás és zsarolás gyanúja miatt!

  Megfordult velem a szoba. Sok zivatart átvészeltem már, de hogy vénségemre elvigyen a rend?r… engem, aki soha a t?rvény bet?jét meg nem szegtem, minden fillér adót, minden tartozást id?re megfizettem, soha p?rben senkivel nem állottam… a Horváth nyilván elmondott minden csaló gazembernek a felettesei el?tt, de rajta kívül még tucatnyi adósom van. Az mind ellenem fog vallani, hogy a tartozásától szabaduljon, én meg holtom napjáig ki nem j?v?k a b?rt?nb?l…

  éreztem, hogy kezd a világ elhomályosulni a szemem el?tt. Meglazítottam az ingem gallérját, ki tudjon futni fejemb?l a rossz vér. A Horváth ott somolygott a bajsza alatt, épp csak a száját nem nyalta meg ?r?mében. Lassan, nagyon lassan f?lemeltem az egyik kezemet.

  – Miel?tt a biztos urakkal mennék… beszélhetek az ügyvédemmel?

  Az ?rmesternek nem tetszett a dolog, de Vasváry doktorral nem mert szájalni.

  – ?t percet kap.

  Az ügyvéd úr személyesen csukta be m?g?ttük az iroda ajtaját, miután távoztak. Mikor felém fordult, még csúnyábban somolygott, mint a Horváth. Valószín?leg sejtette, ki hívta rám a kopókat.

  – Nehéz ügy lesz ez, Spatz, ugye tudja? A bírók már a háború alatt is minden eszk?zzel f?lléptek a síberek ellen…

  – De én nem vagyok síber, nagyságos uram!

  – Persze, hogy nem – bólintott rá megenged?n – err?l azonban a tisztelt bíróságot is meg kell gy?znünk, mert az ügyészséget aligha fogjuk…

  – én mindenben a nagyságos ügyvéd úr rendelkezésére állok! Tudja, hogy nem vagyok sz?kmarkú a tiszteletdíjjal…

  – Tudom, Spatz, tudom. Ebben a helyzetben azonban a honorárium nem lesz elég. Konzultálnom kell néhány kollégámmal. Meglehet, az ügyben nem érintett, ám a joggyakorlatban jártas bírókkal, egyetemi professzorokkal is, akiket etetnem-itatnom kell, ha sikert akarunk elérni. Ez mind pénzbe kerül, Spatz, nem kevés pénzbe…

  Ekkor nyitott be a cselédlány, hogy a rend?r?k már türelmetlenek. Vasváry doktor kiadta, hogy kell még neki tíz perc, addig a biztos urak a gyanúsított helyett szíveskedjenek frissít?kkel beérni. Nyeltem egyet, amíg nem figyelt rám. Ha kiment volna, úgy éljek, a homlokomat is megt?rl?m.

  – …szóval kedves Spatz, milyen kedvezményeket tud biztosítani a j?v?beni vásárlásaimhoz a tiszteletdíj mellé?